Talán kissé sablonosnak tűnik Stranjah nem túl régen megjelent albumának címe, de nagyon jól összefoglalja a lényeget. A torontói producer sosem rettent vissza a kísérletezéstől, és ez az Architecture-ön megjelent legutóbbi anyagára is igaz. Aki egy kicsit is vevő a valamelyest merészebb, kísérletezős, absztrakt vonalra, az biztosan nem fog csalódni az albumban.

stranjahValójában elég nehéz megfogni az album koncepcióját. Tipikusan az a fajta egyveleg, amit nehéz elsőre megemészteni, felfogni, mert annyiféle érzést, gondolatot vált ki az emberből. Kicsit modern, kicsit múltba tekintő, kicsit melankolikus, kicsit felemelő – ez az, ami miatt nagyon megragadó. Egyáltalán nem kaotikus, sőt, kevés ennyire jól összerakott anyagot hallani: az utazás-élmény garantált. Sajnos pont ez az, ami talán sokak számára negatívum is lehet az albumban – a Visionz of a Future-ön nincsenek „floorfillerek”, sikítozó, filterelt „reece”-ek – ez egy kompromisszumoktól mentes, „okos” egyveleg – pontosan az, ami az egyik legismertebb és legsikeresebb kanadai producert jellemzi.

Az utazást az Eminence indítja – bólogatós dobképlet, filterezett padok, rave-et idéző akkordok, finom dallam, füstös hangulat. Bár az albumnak szerintem közel sem a legjobb darabja, de nagyon jól megágyaz a továbbiaknak, megvan benne az a fajta összetettség, ami az egészet jellemzi. Egy igazán modern zene, de mégis, mintha már mindent hallottunk volna belőle korábban, valamikor, néhány (tíz?) évvel ezelőtt. A Decadence az előző zene témáját viszi tovább (talán nem is véletlen a cím hasonlósága), azonban egy picit emel a tempón; a játékos pittyegés és a lineáris dobok miatt egy könnyedebb darab. A Commixot idéző Assassinz Redux az album egyik legjobban sikerült darabja, bár talán ez a hangzás a legkevésbé jellemző Stranjah-ra. Folyós, meleg basszus, amit könnyed, folyamatosan épülő-fejlődő zongorafutam kísér. Átszellemülős, csukott szemmel-hallgatós-béz, ami egy picit enyhít a feszültségen. A címadó Visions of a Future visszatér a gondolkodós vonalhoz, a komplex dobképletekkel operáló „acid” szintetizátorokhoz és a lassabb tempóhoz. Ezen a zenén érezni a legjobban, hogy mennyire figyel Stranjah a történetmesélésre – egyik szintetizátort váltja a másik, dallamok cserélődnek, a dobok, cinek néha finomabbak, néha egészen hangosak.

Mostanában megszokott, hogy a drum&bass megjelenésekbe be-be csúszik egy-egy dubstep zene – ez most a szintén kanadai Evidence-szel közös Interrogator. Megmondom őszintén, talán ez az egyetlen zene, ami nem igazán húzott magával – valójában nincsen semmi probléma vele, emiatt az összképen sem ront, de a teljesen megszokott „mély” dubstep receptet kapjuk: filterelt basszusok, perkák a háttérben, morózus dallam.

A Changeling visszatér a megszokott kerékvágásba. A kilencvenes évek közepét-végét (és leginkább talán Photeket) idéző dobképletre és az azt kísérő gonosz basszusra szinte lehetetlen nem bólintani egyet-kettőt. Nagyon jó, hogy nincs „simára kompresszálva” a zene, hanem érezni lehet a dobok, a basszus, a lassan bekúszó pad és a lágy dallam dinamikáját. Aki ismeri Stranjah korábbi munkáit, annak a Krypwok nem fog sok meglepetést okozni – a kissé minimalista, illetve kevés elemből építkező zene jól példázza, hogy nem csak „reszelős” közép-basszusokkal lehet ütős és agresszív zenét csinálni. A filterezett kísérő szintetizátor és a kopogós perkafutam a mély basszussal kellően komor egyveleget alkot, az egyszer-egyszer sikoltó minta pedig csak erősíti ezt. A számomra ismeretlen Greezy vokálja kíséri a dubwise jellegű Medusát, nem is akárhogyan – a rapper mogorva hangja nagyon jó páros a hasonló hangulatú zenéhez és a károgós basszushoz. Az Evidence-szel közös munka másik gyümölcse az Undertow, ami egy kicsit szokványos, borongós basszusokkal és mostanában divatosnak nevezhető 808-as perkákkal összehozott „halfstep” zene. Ami egyedivé teszi, az a folyamatos „evolúció”, ami az album többi zenéjére is igaz  – a drop után egyre csak emelkedik a hangulat, folyamatosan változnak a dallamok, nő a feszültség, aztán a kiálló rövid pihenője után újrakezdődik az egész folyamat. Az utazás utolsó előtti megállója az Amen Fury. Az „old-school” jungle zenékből megismert padokat a címhez hűen igazi kapálózós ámen-zene, aljas filterezés, na meg csontig hatoló basszus váltja. Nem marad el a stílusra jellemző „kiabálós” vokál-minta sem, ha esetleg valakinek kevés lenne az agresszióból. Bár a többi zenéhez képest igen egyszerű, mégis azt gondolom, hogy megvan a helye. Stranjah mindig is nagyon jól mozgott az ilyen jellegű zenék terén, és bár az Amen Fury nem váltja meg a világot, de egy nagyon korrekt zene, ami egy utolsó löketet ad a megállj előtt.

Az album záróakkordja és egyben második dubstep zenéje a Sorry. A másikhoz hasonlóan egyszerű a felépítése, bár a többféle perka játéka egészen érdekes, illetve Tiff Mak vokálja erősen feldobja.

A fentiekből látszik, hogy a Visionz of a Future elég széles spektrumát járja be a drum&bass-en belül létező alstílusoknak, és bár jól ismert elemekből építkezik, igazi „jövőzene”. Aki nyitott valami szokatlanra, modernre, annak feltétlenül javaslom, hogy szerezze be ezt az albumot; aki pedig inkább a parkettarobbantó slágereket szereti, annak azt, hogy egyszer próbálja meg egy esős reggelen elindítani és csukott szemmel végighallgatni az egészet – az élmény garantált.

Share.

About Author

Leave A Reply