Seba második albumának sajtóanyagában előre jelezte ugyan, hogy a nagy előd, a Return To Forever nyomdokain halad tovább, a rajongóknak is szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy egy művésznek különböző korszakai vannak. Nem feltétlen rosszabbak vagy jobbak, hanem egyszerűen más időszakokban máshogy és mást alkot egy producer.
Esetünkben tetten érhetők a Sebától megszokott elszállások és építkezések, a leghalkabb, háttérben dolgozó hangok aprólékos kidolgozottsága, második hallgatásra viszont úgy tűnik – talán a középtempós betétek miatt -, hogy kicsit előtérbe kerültek az ipari hangzások. Pedig az érzelemdús zenék széles skáláját fülelhetjük végig – a Can’t Describe monumentális nyitányként juttatja a hallgatót transzba, a sampleren szereplő, oldalunkon már kielemzett Too Much Too Soon, a korábban megjelent, gyönyörű békeidők aláfestőjeként aposztrofálható Madness, valamint a Nothing Can Replace mind magasan hozzák az érzelmes Seba zenék mércéjét. Szerepel itt sötéten doromboló dzsungel (Balance of Power), a Say You Love Me és két középtempós dolgozat is. Ez utóbbiak érdekes intermezzóként bontják meg a gyorsabb beat-ek sorát – a Could This Be Love arpeggiói és vonósai akár egy Way Out West számot is idézhetnek, a Midas című track alatt pedig nem tudtam, melyik fénycsövemet, hajzselémet és neonpulóveremet vegyem elő a stroboszkóphoz. Két ok van, ami miatt az ipari jelzőt mertem egy Seba album kapcsán felhozni. Egyrészt az Identity, melyben az ősi hardcore idők sound-jának és annak beavatottjainak mélyre menő szöveges elemzését hallhatjuk végig egy-két pofátlan módon visszajátszott 909-es rimshot társaságában, másrészt a korai Plastikmant idéző What’s Your Fantasy amelynek nem kell a szomszédba mennie, ha egy kis acidről van szó.
Egy album esetében, úgy gondolom, nincs szükség a számok filterezését és a basszusmorajok különböző változásait kielemezni, jóval fontosabb lehet az a tény, hogy – mint az elektronikus tánczenében mára sajnos szinte teljesen elfeledett eredeti fogalom – albumként megállja-e a helyét. Igen, arról beszélek, hogy egy újabb válogatást hallgatok-e, amelyben ide-oda nyomkodhatom a játszólistát, tökmindegy lesz, mert DJ-barát zenék váltogatják egymást sorban, vagy megállja a helyét a hanganyag egyben is, végighallgatom, és jól össze van e – jobb szó híján – “gyúrva”. Az Identity esetében úgy érzem, ez bizonyos vékony határvonal ügyesen betartatott, bár a korábban említett pár fajsúlyos track miatt kicsit – ha lehet így fogalmazni – nehezebbnek éreztem elődjénél. A lényeg, hogy a hangzás rajongói bőséggel el vannak kényeztetve, így aki egy új távirányítós autó és az új Seba album között vacillál, nyugodtan választhatja az utóbbit.
