“If you can describe it, it ain’t funky” – Prince.

A Funkciklopédia a funk és soul eredetéről, kialakulásáról, a zenére és kultúrára tett hatásáról próbál átfogó képet adni. Gyorstalpaló fejlődéstörténet a Blues-tól egészen napjaink HipHop-jáig.

A kezdetek

A legtöbb mai tánczene a hatvanas évek soul-jának folyamatosan változó fúziójából fejlődött ki, maga pedig a blues és a gospel találkozásából született. A korai hatvanas évek változó politikai légkörének köszönhetően, amit az Államokban zajló fekete polgárjogi mozgalmak robbantottak ki, az afro-amerikai előadók lassan, de biztosan megkapták az őket megillető figyelmet. Addig is számtalan géniusz tette le a modern zene pillérjeit – kezdve az 1920-tól beköszönő jazz korszak alatt, ami az egyik, ha nem a legeredetibb amerikai művészeti forma – a vezető kiadók fehér poppá alakítva dolgozták fel az eredeti blues és soul klasszikusokat. Ezekben az időkben a lemezipar legbefolyásosabb emberei a kiadófőnökök voltak, egyszemélyben döntve arról, hogy a korszellemnek megfelelve mit hallgasson az amerikai nép. Ha az adott szám nem tett eleget a kritériumoknak, akkor az nem került be a rádiók körforgásába.

A legelső blues és country felvételek a huszas évek déli államaiból valók, amikor a zeneipar feltalálta a “race music” és “hillbilly music” szegregációs titulusokat, amivel elválasztották a feketéknek szánt zenéket a fehérekétől. Míg a feketék műfaja a blues, addig a fehéreké a country lett. A blues (a szó a blue devils összemosásából alakult ki, azaz szomorú ördögök) egyszerre egy zenei forma és műfaj, ami a 19. századi Georgia, Alabama, Mississippi, Louisana azaz az Államok Deep South részén vert gyökeret.

Eredetét tekintve a nyugat-afrikai népzene spirituális és munkadalaiból, a gyapotföld munkások hollereiből, kántálásokból és ritmikus elbeszélő-balladákból fejlődött ki. A blues vázát idővel a tizenkét-ütemes akkordmenet és a blue note (“csúszkálósan” megszólaltatott hang, vagyis slide) adta, amik aztán megtalálhatóak az ebből létrejövő jazz-ben, rhythm and blues-ban és rock and roll-ban. A második világháború után az ötvenes években következett a Második Nagy Migráció, ami nagymértékben megnövelte a városi afro-amerikai lakosságot. Az új réteg új közönséget is jelentett a lemezkiadóknak. Ugyanakkor a fehér tehetősebb réteg, a drágább és egészségesebb külvárosokba költözött, ezzel is tovább növelve a társadalmi szakadékot. Az addigi “race music” titulus idővel eltűnt, helyét a Rhythm and Blues vette át. Ez az elnevezés a Billboard magazinnak köszönhető, ami ugyan nehezen meghatározható, de leginkább a blues ritmusosabb, feszesebb verziójaként definiálható. A blues a jazz-zel és a gospel-lel együtt az R&B mozgalom kitörölhetetlen részévé vált.

A korszak nagy kiadói, mint a Detroit-i Motown (Detroit Soul), a Los Angeles-i Atlantic records, a Memphis-i Stax (Southern Soul) és Philadelphia-ból a Philadelphia Internatoinial Records (Philly Soul) az Államok különböző pontjairól irányították a soul szcénát. A Stax-et meglepő módon egy fehér testvérpár alapította 1957-ben, így a Délen zajló faji viszályok kellős közepén egy fehérek irányította kiadó lett a Southern Soul stílus bázisa. A stúdió hangzását a fekete és fehér tagokat is számláló Booker T. & The M.G.’s zenekar biztosította, míg a ház legnagyobb sztárja Otis Redding volt, akinek tragikus repülőgép szerencsétlensége után jött ki első No1. slágere a (Sittin’ On) The Dock Of The Bay. Ide tartozott még Aretha Franklin, Wilson Pickett és a stúdiózenészként bekerülő Isaac Hayes is, aki nem sokkal később a kiadó húzóneve lett.

A 75-ben tönkrement Stax legnagyobb riválisa mindvégig az afro-amerikai tulajdonú Motown volt. A mai napig működő kiadó patináns névsora szinte végtelen az elmúlt közel 60 évből. A teljesség igénye nélkül Stevie Wonder, Marvin Gaye, The Jackson Five, Rick James, Diana Ross, The Temptations vagy Al Green mind itt kezdte pályafutását. A Motown sláger- és sztárgyárának köszönhetően a soul a legnépszerűbb stílusok közé emelkedett. Mindkét lemezcég privát házi zenekarral és a profi énekesekkel dolgozott, saját védjegyet, önálló hangzást teremtve, ami alapjaiban befolyásolta a popzene fejlődését.

A Motown hangzás még Észak-Angliát is megfertőzte a hatvanas években, aminek az eredménye a Northern Soul lett. Egyesek szerint csak gyenge másolata volt az eredetinek, mindenesetre egy a zenét és divatot meghatározó kulturális jelenség lett Nagy Britanniában, ami a kétezres évek közepén élte reneszánszát világszerte Amy Winehouse-al és Duffy-val az élen. Amy Winehouse kultikus Back 2 Black lemezét, Mark Ronson irányítása alatt a The Dap-Kings csapatával vette fel Brooklynban, a frissen alapított Daptone Records romos főhadiszállásán. A Daptone kiadó azóta a klasszikus funk és soul legautentikusabb kiadójává nőtte ki magát. Izzadságszag nélkül (szinte lehetetlen megmondani, hogy nem 40 évvel ezelőtti tételeket hallunk) hozta vissza az aranykorszak deep funk és soul zenéit Sharon Jones-al, The Menahan Street Band-el, El Michels Affair-al vagy a nemrég elhunyt instant soul legendával, Charles Bradley-vel az élen, aki James Brown reinkarnációjaként 60 éves korára futott be.

De kanyarodjunk vissza 1953-ba, amikor a Stax katalógusát is birtokló kiadó mogul, az Atlantic Records kiadta az akkor 33 éves Ray Charles Mess Around-ját, majd két évre rá az I got a women-t, ami lerakta a Southern Soul startkövét a gospelt és r’n’b -t egy tető alá hozva. A stílusok összemosásával Ray-nek sikerült egyházi és vallási ellenhadjáratot kirobbantania, mivel a gospelt a templomok falain kívül szentségtörés volt játszani. A Motown egyeduralmát a fekete zenében a disco bölcsőjének tartott Philly Soul-nak sikerült megtörnie az O’Jays, Delphonics vagy Teddi Pendergrass jelenlétével, de sok nagy sztár mint a Jackson Five vagy a Temptations is ide szerződött át idővel. Összességében az Atlantic, Motown és Stax kiadók világsikereinek vitathatatlan szerepe volt az etnikumok közötti feszültségek oldásában és a faji integráció előremozdításában a zenén keresztül.

Fehér Amerika befogadta a blues-t, a jazz-t és a soul-t, de legtöbbször keverték a már jól ismert folk zenével. Sok ezt követő zene ebből az egyvelegből formálódott, mint a dixie, big band, swing vagy a rock and roll, ami valójában a fehérek ízlésére formált fekete gyökerű zene volt. A rock and roll leegyszerűsítve az r’n’b továbbgondolt változataként jött létre a hillbilly (más nevén rockabilly) és a blues, gitár orientált egyvelegeként. Az új hullám királyának rögtön Elvis-t kiáltották ki, miközben Chuck Berry és Little Richard – akik elsőként ötvözték az r’n’b-t, gospel-t és a jazz-t – voltak az igazi úttörői a műfajnak. 1962-ben aztán beköszöntött a Beat generáció a tengeren túlról és a The Beatles, a The Rolling Stones társaságában letaszította a rock and roll királyait a trónról.

Míg Little Richard 1957-ben átmenetileg kiszállt a világi zenélésből és az evangelista egyház felé fordult, az őt kísérő banda nem akarta követni ezen az úton. Ehelyett 1958-ban az egyik zenész fogta magát és pár csapattaggal új felállásban ment tovább.

Ez volt James Brown and The Famous Flames, a soul-ból kinövő jövő zenéje, a funk.

Miután 1964-ben a feketék egyenjogúsága az Egyesült Államokban hivatalossá vált – bár a gyakorlatban ez sajnos még nem működött – ismét új időszámítás kezdődött nemcsak az amerikai társadalomban, de a kultúrában és a zenei életben is.

A Funk avagy The Godfather of Soul: James Brown

A funk, mint szó erős szagot jelent. Az ötvenes évektől kezdve a funk és a funky kifejezéseket egyre inkább a jazz berkekben kezdték el használni. A legenda szerint a New Orleans-i Earl Palmer dobos volt az első, aki a funky kifejezést használta arra utalva, hogy a játszott zene ütemesebb és táncolhatóbb legyen. Úgymond szagosabb és koszosabb. A funk a bebop jazz gyors és improvizatív, sokszor nyújtott akkordjaira épülve, gyakran egyetlen groove-val dolgozik, ahol a harmóniák és dallamok helyett az erőteljes dob, gyors gitár, basszus és fúvós szekciók kerülnek előtérbe.

James Brown első nagy balladái után a hatvanas évek közepére a soul táncolhatóbb oldalára állt. Brown titka abban rejlett, hogy kiemelte a downbeat-et és az első ütemre helyezte át a hangsúlyt, a fekete zenékben addig megszokott backbeat helyett. Saját védjegyeként a bandát egyre indította, megváltoztatva a leütés súlyát a második és negyedik ütemről, az első és harmadikra. Ennek köszönhetően csapódott be a legendás King kiadó égisze alatt az Out of Sight, majd 1965-ben a Papa’s got a brand new bag és az I got you (I feel good) önmagukban újraírták a történelmet. De Mr. Dynamite részéről ez csak a kezdet volt, mert 1968-ban kiadta a szakma és rajongók által az első igazi funk mérföldkőnek tartott, Cold Sweat-et. Az egyetlen akkordra épülő, dob kiállásokkal dolgozó szám megalapozta Brown királyságát.

A funk első igazi hírnökeként olyan klasszikusokkal teremtette meg a műfajt az ezt követő pár évben, mint a Give it up or turn it a loose, Funky Drummer vagy Mother Popcorn. Ebben az időszakban kezdi el pattogós, szaggatott beszéd-és énekstílusát, amit mindvégig a groove részeként vitt bele a játékba. Ez a ritmusra épülő lecsupaszított technika volt a kiinduló pontja a rap felemelkedésének, ami nem sokkal később a Hip-Hop-ba torkollott. (A mai napig a King Heroin-t tartják a rap egyik prototípusának.) Brown kreatív csúcsát, a 68-71 közötti időszakot az In The Jungle Groove válogatás foglalja össze talán a legpontosabban. Halhatatlanságához nagyban hozzájárult egykori dobosa, a nemrég elhunyt Clyde Stubblefield az “Original Funky Drummer”, akinek improvizatív zsenijéből a már említett The funky Drummer is kipattant, ami az egyik leghíresebb mintaként vonult be az Apache (The Incredible Bongo Band) és Amen (The Winstons) dobok mellett az urbánus zene történetébe, (amik többek között a Hip-Hop, majd a Jungle és a Drum and bass alapelemeivé is váltak).

1970 márciusában “Soulbrother No.1” magára maradt, miután aktuális zenész csapata pénzügyi problémák miatt ismét tovább állt nem sokkal az eredeti The Famous Flames felbomlása után. A Keresztapa Bobby Byrd segítségével, – aki Brown legnagyobb slágereink szerzőtársa és egyben a Flames alapítójaként Brown felfedezője is volt – a The James Brown Band (The J.B.’s) névre keresztelt kíséretével ment tovább. Bootsy Collins és Maceo Parker betoborzásával, az új felállás rögtön stúdióba is vonult felvenni a Get Up (I feel like being a) Sex Machine opuszát, amivel a funk forradalom végleges vezérévé vált.

Az eredeti The J.B.’s felállás sem maradt fent sokáig az újra felmerülő pénzügyi és szakmai elégedetlenség miatt, így Bootsy és testvére átigazolt az éppen alakuló Parliement-Funkadelic brigádhoz. A klasszikus felállás idejében, 1972-ben Brown saját People kiadóján kihozta csapata non plus ultra lemezét, a Food for Thougt-ot, ami mai napig a hip-hop producerek és dj-k egyik kedvenc alapanyaga. A The J.B’s 10 éven át, 1980-ig zenélt Brown mögött, összesen 10 saját stúdiólemezt kiadva. A keresztapa vaskezes irányításával az egyik legkeményebben dolgozó banda volt, olyan precíziós ritmusgépezet, ami szinte telepatikusan értette egymást. Brown népszerűsége egy időre aztán visszaesett az adócsalási ügyek, drogproblémák, fia hirtelen halála és Nixon újraválasztásának nyilvános támogatása miatt, amivel önmagában rengeteg rajongót veszített el Amerikában.

A következő pár évben Nyugat-európai nagyvárosokban adott teltházas koncerteket, hogy aztán a kedélyek lecsillapodásával 1973-ban rögtön két Blaxploitation film zenei anyagával térjen vissza. A Black Caesar és a Sloughter’s Big Rip-Off soundtrack-eket majdnem egy harmadik is követte ugyanebben az évben. A Hell Up in Harlem filmzenéjeként íródott munka végül nem teszett a producereknek, mondván csak a szokásos és nem elég funky. Jobb híján ez lett 40. sorlemeze, ami aztán saját karrierje és a funk egyik csúcspontjaként vonult be a történelembe. Több száz élő -válogatás és stúdió albummal a háta mögött, kissé nehézkes eligazodni Brown diszkográfiájában, de a Payback kétség kívül az egyik legerősebb munkája, amivel a soul keresztapjává avanzsálódott. 1974-ben aztán a Hell és Reality nagylemezeivel végleg lezárta csúcskorszakát a disco láz beállta előtt. Fred Wesley és Maceo Parker is átállt a Parliement csapatába, Brown pedig a Soul Generals névre hallgató együttesével masírozott át a 80-as évekbe.

Karrierje során sikerült az afro-amerikai templomok eksztatikus világát is beépítenie zenéjébe, a fekete alsó munkásosztály mindennapi megpróbáltatásait és küzdelmeit közvetítve. Martin Luther King 68-as merénylete után a Say it loud, I’m black and proud protestáló himnuszával egyesítette a gyászban fuldokló népét. Mint a fekete társadalom elsőszámú példaképe és sztárja, a Sly and The Family Stone vagy akár Mohamad Ali mellett jelentős részt vállalt a korszak polgárjogi és faji ügyeiben. Brown maga is a georgia-i gyapotföldek legmélyebb szegénységéből jött, csakúgy mint sok más kortársa, Ray Charles vagy Isaac Hayes. Elért sikereivel igyekezett kiutat mutatni a nyomorból és felhívni a figyelmet a feketéket sújtó szegénységére és kilátástalanságra. A show business legkeményebben dolgozó embere 65 nagylemezt, 15 koncertfelvételt és megannyi zenészt hagyott maga mögött, a 20. század egyik legmeghatározóbb zenei látnokaként. Az utána jövő csapatok, mint a Sly and the Family Stone és a Parliament-Funkadelic is Brown innovációit követve betonozták be a funkot, ami egy új korszak beköszöntével, a 70-es évekre ért a csúcsra.

A 70-es évek

New Orleans felől, ahonnan egykor a jazz és a blues is érkezett, 69-ben a The Meters négyese indult útjára azonos című lemezükkel, ami mai napig az instrumentális funk egyik mestermunkája. A csapat népszerűségét tekintve sosem közelítette meg a nagy nevekét, de már első lemezük előremutató, tűpontos funk-rock keveréke óriási hatást gyakorolt az őket követőkre. Ugyanebben az évben a The Isley Brothers It’s your Thing Grammy díjas slágere hozta az áttörést, a nyugati parton pedig Charles Wright 1971-ben kiadta az Express Yourself c. számát, amit aztán Dr. Dre 17 évvel később az N.W.A-vel hozott vissza az új generációknak.

San Francisco-ból a Tower of Power (TOP) debütált az East Bay Grease lemezével, míg a flower power jegyében Sly & the Family Stone ért el első helyezést a listákon a Family Affair-rel. Marvin Gaye What’s Goin On-ra adott válaszaként, a There is a riot going on albumuk sötétebb és kísérletibb volt ugyan, mint ezt megelőző munkáik a hatvanas évekből, de mondanivalója az akkoriban zajló rendőri brutalitásról, merényletekről és az eltiport polgárjogi mozgalmakról az egyik legfontosabb kordokumentummá teszi a lemezt. Itt kell megemlíteni a csapat basszistáját Larry Graham-et, akihez a stílus egyik sarokköve, a slap bass (ütős basszusjáték) technika kifejlesztése fűződik. Sly és csapata nem csak zeneileg, de öltözködésében is meghatározója volt korszak “pimp” hippy hangulatának.

Amíg James Brown páratlan víziójával, büszke karmesterként vezényelte zenészeit, addig Sly és családja egy multikulturális olvasztótégelyként működött, ahol feketék, fehérek, férfiak és nők együtt éltek a színpadon. Elsők közt hozták össze a rock és a funk közönségét színre, fajra vagy nemre való tekintet nélkül. Nem hiába voltak 69-ben, az első Woodstock fesztiválon Jimi Hendrix mellett az egyetlen színes bőrű fellépők. Sly családja mellett a faji és kulturális korlátok átlépésében a WAR multi-etnikumú csapatának is nagy szerepe volt, a rock, jazz és latin zenék vegyítésével. The World is a Ghetto albumuk 1973 legtöbbet eladott lemeze volt Amerikában, emellett pedig számos nagy sláger fűződik a nevükhöz a Low Rider-től a Why Can’t We Be Friends?-ig. Ekkor tűnt fel az első teljesen fehér felállás is, a sokat sejtető skót Average White Band (AWB), akiknek a Pick up the pieces slágerét hallva nehezen tudták elképzelni akkoriban, hogy nem egy fekete funky bandáról van szó. Még James Brown is tiszteletét tette egyik koncertjükön, hogy saját szemével győződjön meg a vérbeli fekete zenét játszó fehér fiúkról.

A The Temptations vagy Stevie Wonder, akik annak idején a Motown pop-souljával operáltak, időközben szintén gyorsabb tempóra váltottak a Papa Was a Rollin’ Stone vagy a Superstiton örök himnuszaikkal. A jazz legendák, mint Miles Davis (Bitches Brew) és Herbie Hancock (Headhunters) is saját jazz-funk fúziójukkal kísérletezve kezdték el feszegetni határaikat a felszínen maradásért. Nem beszélve a vibrafon Jedi, Roy Ayers munkásságáról, aki letette a jazz-funk, majd a Neo Soul alapjait is (és megannyi Hip-Hop kiindulási pontot).

A Kool and the Gang és az Earth, Wind & Fire rádióbarát hangzása, illetve a hetvenes évek zenei tömegtermelése összességében a mainstream élvonalába emelte az addig undergroundnak számító funk-ot. 1971-ben bemutatják a Shaft-et és ezzel megszületik a Blaxploitation (black exploitation, mint a fekete szubkúltúrális jelenség gyűjtőneve). Erőszak, stricik, szex, drog és funk a vásznon. A blaxploitation mozi filmjei megteremtették az afro-amerikai szuperhőst és ezzel együtt tovább hirdették a fekete szabadságot a funk védőpajzsa alatt. Isaac Hayes a csupán négyszámos Hot Buttered Soul feldolgozás lemezével, már 1969-ben lefektette a modern soul egyik alapkövét, majd a To Be Continued és a Black Moses albumaival a világ egyik legnagyobb dalszerző énekese lett. Ő volt az első Oscar-díjas afro-amerikai zenész, miután megkapta a legjobb eredeti dalnak járó elismerést a Shaft filmzenéjéért. Az ezt követő években sorra következtek a filmnek ugyan gyenge, de zeneileg annál erősebb tételek. Curtis Mayfield Superfly, Marvin Gaye Trouble Man, vagy Roy Ayers Coffy filmzenéi a korszak meghatározó lenyomatai is egyben.

1970-ben debütált Curtis Mayfield szóló énekesként, akinek első fekete harcos munkája, a Curtis a korszak Sgt. Pepper’s-ként íródott be a törikönyvekbe. A Move on up évtizedekkel később Kanye West Touch The Sky slágereként köszönt vissza a toplisták éléről. Mayfield a hatvanas években a The Impressions nevű csapat gitáros-énekeseként, a fiatal Jimi Hendrix egyik példaképe volt, nagy hatással későbbi játékára (Hendrix, előzenekarként turnézott velük). Curtis egészen a 80-as évek végéig aktív volt, ez idő alatt 21 nagylemezt adott ki, majd 1990. augusztus 13-án nyaktól lefelé lebénult, miután ráesett a világító berendezés egy new york-i koncert alkalmával. 1997-es New World Order című utolsó albumát Mayfield a hátán fekve vette fel (egyszerre csak egy verzét tudott felénekelni, így a számokat a végén összevágták), mivel ez volt az egyetlen mód arra, hogy elég levegőhöz jusson a tüdeje. Utolsó hanghordozóját végül 3 Grammy díjra jelölték, 2 évvel bekövetkezett halála előtt.

Még 70-ben járunk, amikor feltűnik a színen Gill-Scott Heron is, első Small Talk at 125th and Lenox című munkájával, amiről a ‘The Revolution Will Not Be Televised’ generációja egyik emblematikus kinyilatkoztatása lett az Amerikát sújtó politikai és polgárjogi káoszról. Heron korosztálya prófétája volt, sokak szerint az első modern rapper / MC, akinek stílusa egyszerre volt melizmetikus és elbeszélő. Brian Jackson-nal közös jazz, blues és soul fúziójuk egyik kicsúcsosodása a 71-es Pieces of a Man albumukon hallható. A spoken-word, hip-hop és neo soul egyik előfutárjaként aposztrofált Gill (aka The bluesologist, aki egyébként súlyos crack függő volt) 2010-ben adta ki 16 év szünet után az első és egyben utolsó anyagát I’m new here címmel az XL kiadó gondozásában, amiből aztán Jamie XX készített remix albumot (We’re new here) nem sokkal bekövetkezett halála előtt.

Egy évvel Curtis és Gill-Scott kultikus lemezei után, a Motown kiadó egyik elsőszámú sztárja a hatvanas évekből, Marvin Gaye is korszakalkotó munkával indította útjára a zűrös hetvenes éveket. A What’s going on az első fekete koncept album, ami a korszak égető politikai és szociális kérdéseit feszegette – vietnami háború, korrupció, rasszizmus – miközben sikeresen ledöntötte a fekete és fehér zenék közötti korlátokat. A lemez a művészi szabadság és véleménynyilvánítás kibontakozásaként nemcsak a korszak, de minden idők egyik legjobbja is, amivel teljesen új szintre lépve szakadt el a Motown gyártószalagjától, hogy aztán a Let’s get it on-nal végképp megszerezze a független szupersztár státuszt. 45. születésnapja előtt egy nappal, 1984-ben aztán saját apja lövi le otthonukban egy családi veszekedés során.

Itt fontos még megemlíteni a korszak egyik csodabogarát, a repülőgép szerelő munkásból szupersztárrá váló Bill Withers-t, aki egyik napról a másikra lett egyszerű kétkezi munkásból a blues és soul-funk éra egyik legőszintébb hangja. Just as I am bemutatkozó lemezével rögtön a listák élére került, az Ain’t no sushine pedig haza is vihette a legjobb r&b dalnak járó Grammy díjat. 1971 – 78 között majd minden évben kiadott egy nagylemezt, tucatnyi top 10-es slágert kitermelve (Grandma’s Hands, Use me, Lovely Day, Just the two of us), majd hét év szünet után 85-ben lezárta meseszerű pályáját. Bill amilyen gyorsan robbant be a show business világába, olyan gyorsan is szállt ki belőle. Besokallt a kiadók nyomásától, az állandó turnézástól és az ezzel járó feszültségtől. A most 80 éves Bill azóta is a nyilvánosságtól elvonulva, átlagos emberként éli hétköznapjait nem törődve azzal, hogy az utca embere valószínűleg ma már fel sem ismeri őt.

P-Funk: Parliament-Funkadelic

James Brown örökségéből kiindulva, új felállás kezdte el továbbgondolni a funk rock megközelítést. Egy bizonyos George Clinton és rögtön két bandája a Parliament és a Funkadelic külön-külön és együtt a funk, jazz és pszichedelikus rock keverékével hozta létre szarkasztikus űrcirkuszát. A két csapatnak sok közös tagja is volt és gyakran kollektíve Parliament-Funkadelic néven működtek. Az egyesülés kitörő népszerűségének eredménye a P-Funk, ami egy új kategóriát jelentett zenében és látványban egyaránt, miközben a fekete társadalom művészi szabadságát hirdető karikaturizált vallás és mitológia is lett egyben.

Míg a Parliament inkább a fúvósokra épült, addig a Funkadelic rock központú volt. A formációk intergalaktikus színpadáról egyszerre szólt az acid áztatta rock, jazz és soul a távoli jövőből. Clinton kísérleti egyvelegét az eredeti The JB’s felállásból jött zenészek kotyvasztották, úgymint Bootsy Collins, Maceo Parker vagy Fred Wesley. Bootsy az egyik legnagyobb slap basszistaként később kifejlesztette a szintetizátoros “space bass” hangzást, ami aztán a disco egyik sajátja lett. A funk maffia áttörő slágerei közé a Flashlight, One Nation Under a Groove vagy Bring The Funk tartozott számtalan fontos nagylemez mellett, legyen szó a Parliament Mothership Connection vagy a Funkdelic Maggot Brain LP-ről. Bootsy Rubber Band csapata szintén sok anyagot termelt ki a P-Funk mellékprojektjeként, a Zapp felfedezésével pedig az electrofunk pionírjaiként vonultak be szintetizátoros vokóder funkjukkal. A More Bounce to the Ounce és a Computer Love a hip-hop (Pl: California Love) és modern r’n’b egyik közös inspirációja lett.

Disco, Electro-Funk, Hip-Hop és a 80-as évek

A Philly Soul-ból és a funk-ból egyenes út vezetett a disco-hoz a hetvenes évek közepétől. A legtöbb korai szám közvetlenül a stílus gyökereiből táplálkozott. Kung Fu Fighting, I’m Your Boogie Man vagy Le Freak táncparkett bombája, mind-mind funky riffekre és goove-okra épültek. Idővel aztán a trükkös törtütemek háttérbe szorultak, helyükre pedig a rádióbarát melódiák és könnyed ritmusok kerültek. Barry White, a The BeeGees vagy a The Commodores, mint a disco első nagykövetei már egyértelmű popsztárok voltak. Nem beszélve Michael Jackson-ról, aki 1979-ben Off the Wall albumával – ami a modern (contemporary) R&B megszületése – megkezdi minden idők legnagyobb szólókarrierjét, a Motown kiadóból kinőtt Jackson Five-ot a háta mögött hagyva.

A szombat esti láz berobbanásával a funk szenátoroknak el kellett dönteniük, hogy felveszik a party ritmusát és beállnak a diszkó előtt álló sorba vagy inkább hívnak egy taxit és haza mennek. Az addig leginkább instrumentális felállásként működő Kool and The Gang énekest állított a frontvonalra, hogy a Ladies Night és a Celebration himnuszokkal hódoljon be, míg James Brown langyos disco átiratokba fogott, ami végül Living in America Grammy díjas popjával zárult a kilencvenes évek elején. Sly drogproblémái miatt menet közben feloszlatta a családot, Clinton pedig kiadó körüli vitákkal és a szétesőben lévő csapatának egybetartásával volt elfoglalva.

Az Earth Wind and Fire ugyanakkor kezdetektől a könnyedebb hangzást képviselte, így tőlük sosem állt igazán messze a flitteres életérzés. A Shining Star, September, Let’s groove mega slágereikkel – mindezt a Funkadalic bombasztikus színpadi látványával vegyítve – Maurice White csapata útjára indította a jövő fekete pop zenéjét. A nyolcvanas években a diszkó lázra adott válaszként a funk formulát aztán elkezdték felülírni az elektronikus hangszerek, dobgépek és szintetizátorok. A fúvósokat a szinti billentyűk, a Hammond orgonát és a Fendert pedig a Yamaha és Roland szintik váltották fel. A funky drummerek és a slap basszisták helyére szintetikus basszusok és dobok kerültek. Az addigi sokrétű mondanivalót az erőszakosabb, szexuális töltöttségű szövegek kezdték el uralni.

Ennek az egyik legszembetűnőbb példája, a puli fejű Rick James volt, aki a hetvenes évek végén robbant be Stone City Band nevű csapatával a Motown kiadó irányítása alatt. A 80-as évek rossz fiúja a multi-platina Street Songs albumával nyitotta az új évtizedet, ami új hullámot indított el nemcsak Ricky hajában, de a csajozós-bulizós funky kategóriában is. A korszak egyik meghatározó figurája volt a maga őszinte, szókimondó utca igazságával és nemtörődöm lazaságával. Tíz évvel később MC Hammer is tőle nyúlta a U can’t touch this-t, de egy szerzői per után Rick eredeti társszerzőként átvehette a legjobb R’n’B dalnak járó Grammy díjat végül. A punk funk királyaként is emlegetett bulibáró, hosszú évek tartós drogfogyasztásának köszönhetően (heti 7 ezer dollárt költött csak kokainra) végül csúnyán fejezte be csajozógép szerepét. A kilencvenes évek beköszöntével egy nagyobb adag crack hatása alatt fogva tartott és szexuálisan bántalmazott egy nőt, miközben épp az ítéletet várta egy ezt megelőző ugyanilyen eset miatt. Végül 2 év letöltendőt kapott a Folsom Prison fegyházban. Egy kisebb agyvérzés után 56 éves korában a szíve felmondta a szolgálatot.

Rick James mellett a korszak másik böngyörhajú hercege természetesen Prince volt, aki hangzását és az egész mondanivalót tekintve a legnagyobb innovátor volt James Brown és a P-Funk óta. Clinton előzenekaraként tanulta ki a szakmát, hogy aztán az egyik legösszetettebb figurájáva váljon a zeneiparnak. A funk, r’n’b, rock, pop és new wave találkozásából született meg Prince és csapata, a Time. 1978-ban mutatkozott be For You albumával, amikor a disco már leáldozóban volt, a punkot pedig épp a new wave váltotta. Már az első évek munkáival Dirty Mind (1980), 1999 (1982) megelőzte saját korát, felkavarva a műfajt és általánosságban a pop zene állóvizét.

Sikerült szinte az összes zenei irányzatot egybegyúrnia és e mellé erős szociális és társadalmi üzenetet is közvetítenie, ami az ő idejében már leáldozóban volt a 60-as 70-es évek nagy neveinek kihalásával. Prince személyében elmosódtak a határok férfi és nő, fekete vagy fehér között. Rajta kívül nem maradt igazán nagy afro-amerikai egyénisége a zeneiparnak, akiben hinni is tudott a közönség. A nagy öregek, mint James Brown, Bootsy Collins, George Clinton ugyan továbbra is jelen voltak, de közelében se voltak már egykori fénykoruknak. Az ikonok korai halálával, a világ szép lassan elvesztette a kultikus zenei vezetőit. Jimi Hendrix, Elvis, Bob Marley, Marvin Gaye, John Lennon mind idő előtt távoztak a porondról, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a zene már nem lesz ugyanaz, mint volt.

Prince büszkén vitte tovább az elődök munkáját a Revolution majd később New Power Generation-re keresztelt együtteseivel. A Purple Rain Oscar díja után a 80-as 90-es évek egyik legfontosabb művésze és szex szimbóluma lett. Úgy táncolt, mint James Brown, úgy gitározott, mint Hendrix és úgy nézett ki, mint Little Richard. A zene kortalan és nemtelen zsenije 60 éves lenne idén.

Az apró óriás mellett természetesen Michael Jackson volt előszőr a disco-soul, majd a pop királya. Quincy Jones-al készült 3 lemezével 1979-86 között (Off The Wall, Thriller, Bad) minden idők legnagyobb fekete (majd fehér) popsztárja lett. A Thriller mai napig a Föld legtöbbet eladott lemeze, a maga 110 millió példányával.

Az Off the Wall évében járunk ismét, amikor egyik este Chic Good Times-ja szól egy New York-i diszkóban, ahol pár srác a hecc kedvéért mikrofont ragadva elkezd szöveget tolni a slágerre. Akkor még ők sem tudják, hogy egy új forradalom előfutárai lesznek. Ez volt a Sugarhill Gang és az első hivatalos rap szám, a Rappers Delight. A szerző Nile Rodgers persze rögtön be is perelte őket az illegálisan felhasznált alapért, de végül megállapodtak és évekkel később ő is belátta, hogy szerzeménye a világörökség részévé vált. Nile aztán 30 évvel később a Daft Punkkal ír új fejezetet a disco-eletcro-funk történetében a Get Lucky-val.

A hetvenes évek végére a Yellow Magic Orchestra kísérletezéseinek köszönhetően (Computer Game) kialakult a videogame-funk hangzás, amit a Kraftwerk hatásával vegyítve Afrika Bambaataa vitt tovább 1982-ben. A Planet Rock formájában beköszöntött az Electro, sok későbbi elektronikus tánczene atyja. Bambaataa és kollektívája az Universal Zulu Nation nem sokkal ezután Kool Herc és Grandmaster Flash társaságában földbe verte a hip-hop kultúrát Bronx-ban, ami a legnagyobb mozgalmat indította el a funk óta. Kool Herc egy bloc party alkalmával, James Brown Give It Up or Turn it a Loose break részét megnyújtva (két lemezjátszón ugyanannak a számnak a dob kiállását (the get down) oda-vissza játszva, ezzel egy végtelenített mintát képezve) önmagában megteremtette a műfajt. Míg Grandmaster Flash és a Furious Five a közérdekű The Message-el – az addig bulizós disco-rap helyett – a nagyvárosi dzsungelben játszódó modern rap alapjait rakták le, a roskadozó bronx-i lakóházak és kihalt játszóterek között. Mc-k, Dj-k, graffiti, break és a háromcsíkos melegítők indították világhódító útjára a New York-i mozgalmat.

Már 80-ban felbukkant a funky / disco rap első óriás kiadóhoz szerződött sztárja, Kurtis Blow, aki a The Breaks-szel kitaposta az utat a Run DMC és LL Cool J előtt is. A frissen alapított Def Jam kiadónál Rick Rubin és Russel Simmons irányítása alatt, aztán a korszak első aranylemezes üdvöskéi lettek az Adidas által szponzorált gengszterek. A nyolcvanas évek közepétől később a Fekete Párducok nyomdokain a Public Enemy és az N.W.A., az egyik első Dj / Mc párosként Eric B & Rakim, a brooklyn-i zsidó hülye gyerekek csapataként pedig a Beastie Boys folytatta a Yo! MTV Raps-el beköszöntő aranykorszakot.

A 90-es évek

Bár a funkot már nem játszották úgy, mint annak idején, a rádióból és a tévéből a hip-hop és a grunge üvöltött, de a 60-70-es évek szelleme továbbra is érezhető volt filmben, zenében és divatban is akár. Idővel az aktuális rock bandák kezdték el beépíteni az elemeit, új funk-rock-metal vonalat megteremtve. Red Hot Chilli Peppers (George Clinton felfedezettjeiként), Faith No More, Rage Against The Machine csak a legnagyobb nevek a sorban, akik új közönséghez juttatták el a stílust a 90-es években. Szintén a korszak hajnalán tűnt fel a Lenny Kravitz is, aki a 60-es évek funk rockját élesztette újra első Let Love Rule lemezével, amit Prince nyomdokain, multi-instrumentalistaként szinte teljes egészében egymaga vett fel.

Menetközben kialakult Roy Ayers jazz-funk munkásságának köszönhetően a úgynevezett Acid Jazz kategória is, ami a 90-es évek elején Angliából a Jamiroquai, Incognito és a Brand New Heavies zenéviel fémjelezve terjedt el világszerte. Jamiroquai ’93-as Emergency on Planet Earth bemutatkozó albuma, majd a szupersztár státuszba katapultáló Travelling Without Moving sikeresen értelmezte újra a nagyoktól ellesett fogásokat. Azon belül is leginkább a Philly Soul & disco hangzást nyúlta Jay K és csapata, akik sosem tartották magukat Acid Jazz-nek, sokkal inkább a hetvenes éveket idéző free jazz-funk formációnak. (A nevük is a Jam és az Iroquai indián törzs összemosásából ered).

Bristol-ból szintén ekkor érkezik meg az angolok válasza a hip-hop-ra. A Massive Attack, Portishead, Tricky és Morcheeba füstös elektronikába oltott funk-ja (á la trip-hop) ugyanúgy James Brown, Isaac Hayes vagy Marvin Gaye munkáit használta alapanyagként. A funk és soul nemcsak a pop, de a drum and bass, trip-hop, a house, garage és még sok más kortárs elektronikus zene beültetett őssejtje lett.

Portishead Glory Box = Isaac Hayes Ike’s rap 2:

A 60-70-es évek jövőbe mutató soul és funk pionírjai teremtették meg a modern tánczene alapjait. Soul és funk nélkül nem lenne hip-hop sem. James Brown és a P-Funk a legtöbbet mintázott legendák közé tartoznak a kor számtalan úttörője között. A Parliament – Funkadelic mitológiának köszönhető a West Coast és a G-Funk kialakulása. Dr. Dre George Clinton rajongóként első szólólemezének címét is (The Chronic – mondván mindenki be volt tépve akkoriban) a korszak szellemiségére utalva adta, mint ahogy saját irányzatának elnevezése is a P-Funk újraértelmezése. Míg a 90-es évek napsütötte nyugati partján Dr Dre, 2 pac és Snoop vitte a G-Funk gengszter prímet, addig a Keleti-part beton dzsungelében a Gang Starr, Pete Rock & Cl Smooth vagy A Tribe Called Quest fektették le elsők között a boom bap és jazzy hip-hop alapszabályait.

A hip-hop kultúra kialakulása áll a legközelebb a funk forradalomhoz, ami ugyanúgy a fekete eszmék köré épülve nőtte ki magát. Közel két évtized után – 85 és 95 között élve aranykorát – a kétezres évek elejére véglegesen beivódott a közízlésbe és a mindennapos kultúra egyetemes részéve vált. 2017-re pedig a legnépszerűbb és legtöbb profitot termelő zenei ágazat lett a világon. Szintén a West Coast partjáról – egyenesen Compton-ból, Dre mentoráltjaként – manapság Kendrick Lamar hozza vissza a free jazz / funk és spoken word hatásokat a mainstream zenei színtérre, olyan erős társadalmi üzenettel és erősen önreflektáló attitűddel, ami miatt nem véletlenül tartják őt napjaink egyik legfontosabb előadójának.

Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy funk és free jazz uralta lemezét, a multi platina és Grammy díjas To Pimp a Buterfly-t a Harvard Egyetem könyvtárában archiválták az utókornak, Nas (Illmatic), Lauryn Hill (The miseducation of Lauryn Hill) és A Tribe Called Quest (Low End Theory) társaságában. A veterán ATCQ közel 20 év szünet után, tavaly új albummal tért vissza, megérezve a felkelés erősödő szagát, ami napjaink Amerikájában igencsak kibontakozóban van. Hogy mit hoznak majd a 2020-as évek, még nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy ismét nagy nevek és forradalmak születnek, aminek szem és fül tanúi lehetünk.

A csúcskorszak legjobb albumai:

1969

The Meters – The Meters: Ha meg akarjuk érteni a tiszta funk-ot, akkor érdemes itt kezdeni.
Isaac Hayes – Hot Buttered Soul: Minden idők soul / funk albuma
Sly and the Familiy Stone – Stand: A kommuna sikerdarabja, rajta az ‘Everyday People’, amit sokan az Arrested Development slágereként ismerünk a 90-es évekből.
Kool and the Gang – Kool and the Gang: Az őscsapat belépő lemeze, 100% deep funk.

1970

James Brown – Get Up (I feel like being like a sex machine): Single ugyan, de enélkül nem indulhat el a korszak.
Funkadelic – Funkadelic: Clinton csapatának bemutatkozó, pszichedelikus space-funk lemeze.

1971

Isaac Hayes – Shaft: A Blaxpoitation kiinduló pontja és az egyik legnagyobb funk/soul soundtrack. A Library of Congress megbízására, a National Recording Registry fontos kultúrtörténeti lenyomatként archiválta a lemezt.
Marvin Gaye – What’s Goin on: Az első fekete koncept lemez, ami egyben minden idők egyik legjobbja is: Inner City Blues, Mercy Mercy Me, What’s Happening Brother és még sorolhatnánk.
Curtis Mayfield – Curtis: Marvin Gaye mellett a legfontosabb politikailag és szociálisan érzékeny fekete hang. Elejétől a végéig mestermunka.
Sly and the Family Stone – There is a riot going on: A What’s going on-ra adott válaszként jött ki. Billboard No.1 lemez, rajta a Family Affair.
Gill Scott-Heron – Pieces of a Man: A soul, jazz és spoken-word poétájának lemezét a hip-hop és neo soul egyik előfutáraként aposztrofálják.
Funkadelic – Maggot Brain: A pszichedelikus funk-rock alapvetése.
Earth, Wind & Fire – Earth, Wind & Fire: Maurice White csapatának legelső lemeze, amikor még földalatti funk harcosoknak számítottak.
Isaac Hayes – Black Moses: A Shaft-et követő dupla album, 90 percnyi fekete arany. Rajta az Ike’s rap II.

1972

War – The World is a Ghetto: 1973 legtöbbet eladott lemeze Amerikában.
Curtis Mayfield – Superfly OST: A lemez egyike azon filmzenéknek, ami nagyobb bevételt hozott, mint maga a film. Pusherman, Superfly a leglazább, mai napig is filmekben felcsendülő számok.
Bill Withers – Still Bill: A repülőgép szerelő munkásból lett zenész, 33 évesen felvett második lemeze, rajta a Use Me, Lean On Me és Who is He örökzöldek.
The J.B.’s – Food for Thought: James Brown saját People kiadóján jelentette meg zenész csapata első önálló lemezét, ami nem hiányozhat egyik hiphop és funk fej lemezgyűjteményből sem.
Cymande – Cymande: Az angol csapat bemutatkozó kult lemeze. A deep funk egyik legjobbja, rajta a Bra és a The message.
Marvin Gaye – Trouble Man: Marvin egyetlen filmzenéje, ami a Shaft és a Superfly mellet foglal helyet a legjobb Blackploitation soundtrack-ek sorában.
The Jimmy Castor Brunch – It’s Just Begun: Egy viszonylag alulértékelt csapat fontos korszak lenyomata. A címadó dal a B-Boyok és Dj-k egyik nagy kedvence volt a hetvenes években.
Roy Ayers Ubiquity – He’s coming: A jazz-funk egyik mestermunkája. A We live in Brooklyn, Baby a HipHop producerek egyik sample bányája a Roy Ayers életműből.

1973

James Brown – Payback: A Hell Up in Harlem Blaxploitation filmzenéjeként íródott, de végül Brown 40. sorlemezként saját karrierje és a funk egyik csúcspontja lett. A címadó dal az egyik legtöbbet mintázott szám a mai napig.
Herbie Hancock – Headhunters: A jazz-funk genezise
Kool & The Gang – Wild and Peacful: A csapat úttörő lemeze, rajta a Jungle Boogie.
Roy Ayers – Coffy: A Shaft és a Superfly mellett az egyik legfontosabb jazz-funk filmzene.
The Incredible Bongo Band – Bongo Rock: A felállás az MGM kiadó menedzserének, Michael Viner-nek a mellék projectje volt, ami mindössze 72 és 74 között működött. A bongo funk stílus és az Apache a HipHop és a Break alapjai lettek.
Marvin Gaye – Let’s get it on: A címadó sláger és a lemez a legnagyobb kereskedelmi sikert hozta. A modern R’n’b egyik fontos előfutára, ami Marvint végleg a zenei sexikonok közé emelte.
They Isley Brothers – 3 + 3: A eredetileg 3 testvérből álló csapat + 3 fővel bővült, ami meg is hozta nekik az első platina lemezüket. A That Lady Kendrick Lamar I című slágerének alapja

1974

James Brown – Hell; Reality: A Keresztapa két utolsó igazi funk lemeze a Payback sikere után és a disco hullám beállta előtt.
Average White Band – AWB: A skót funkerek második és egyben sztár lemeze, ami fehérből feketét csinált belőlük.
Skull Snaps – Skull Snaps: Underground deep funk lemez a legjavából, amiből Das EFX-től Pete Rock-ig bezárólag mindenki szemezgetett egy kicsit. Az It’s a new day az egyik legtöbbet mintázott hip-hop dob alap lett, a viszonylag rövid életű csapattól.
Betty Davis – They say I’m different: Miles Davis egykori felesége, a férfiak uralta stílus egyik legvagányabb női hangja volt funk-rock vonalon. A lemez producere pedig maga Miles volt.
Ohio Players – Fire: Az ohioi csapat numero uno lemeze az USA-ban.
The Commodores – Machine Gun: Lionel Richie csapatának első lemeze. Romantikus balladák és disco helyett itt még vegytiszta funkot toltak. Kulcsszámok: Machine Gun és Rapid Fire

1975

Earth Wind and Fire – That’s the way of the World: 2004-ben bekerült a Grammy Hall of Fame Albums and Songs-ba, és még ugyanebben az évben felkerült a Vibe magazin 51 album, amely egy generációt, egy hangzást és egy mozgalmat képvisel listájára.
Parliament – Motership Connection: A P-Funk mitológia koncept albuma. A JB’s-ből kiszállt Maceo Parker-rel és Fred Wesley -vel a fedélzeten. A felállás platina darabja és Dr. Dre bibliája.

1976

Stevie Wonder – Songs in the key of life: A lemez, karrierjének egyik legtöbbet eladott és a kritikusok által leginkább elismert albuma. Rajta a Pastime paradise, ami 20 évvel később Gangster paradise lett Coolio értelmezésében.
Dexter Wansel – Life on Mars: A philly sound egyik alapítójának első és legsikeresebb űr funk / disco lemeze, ami Jamiroquai hangzásának is útmutatója volt sokak mellett.
Roy Ayers – Everybody Loves The Sunshine: A Roy Ayers Ubiquity társulat sikerdarabja, a hetvenes évek egyik legnagyobb slágerével.

1977

Parliament – Funkadelic Vs The Placebo Syndrome: Többszörös platina, rajta a No.1 sláger a Flash Light.
Bootsy’s Rubber Band – The name is Bootsy Baby: Bootsy legjobbja. A P-Funk család legelső “Ichiban” albuma a Billboard R’n’B listáján.

1978

Funkadelic – One nation under the groove: A csapat tizedik és egyben legsikeresebb lemeze, mind a kritikusok, mind a közönség oldaláról. Sokak szerint a csapat legjobbja.
Rick James – Come Get It!: Rick James és Stone City Band beköszönő lemeze. Mary Jane és a You and I slágerek kétszeres platináig juttatták a korongot.

1979

Michael Jackson – Off The Wall: A hetvenes évek vége és egyben egy új világsztár megszületése. Quincy Jones és Jacko megágyazták a modern R&B bölcsőjét.

Íme egy véget nem érő funk-playlist, ha a fenti gyorstalpaló nem lenne elég: