London Elektricity: „Kurvára nem érdekel a pénz, csak a zene!”

0

Míg az átlagember ötven év fölött már a nyugdíjas éveit tervezgeti, Tony Colman, a drum and bass egyik doyenje nemrégiben egy tőle elvárható színvonalú, lendületes és friss szettel mutatta meg, hogy bizony még ma is nagyon érzi, miről szól ez a műfaj. Néhol könnyeit sem elkendőzve nyilatkozott a föllépése után.

LE-Bp

Ez a második Hospitality Night nálunk. Az első tavaly decemberben volt Logistics főszereplésével. Akkor többek között a Hospital Records kezdeti napjairól is beszélgettünk, a családias, kellemes közegről elsősorban. Szerinted mi ennek a legfőbb összetevője?

Nos… nem is tudom. Az egész üzletet úgy építettem föl, mint egy családot. Ide értem a művészeket, a dolgozókat és természetesen a rajongókat. Mindenkinek úgy kell éreznie, hogy része a nagy egésznek, különben tökre értelmetlen.

Honnan jön a kórház allegóriája egyébként? Kiválóan ki van dolgozva a Med Schoollal és társaival, de mi a mögöttes mondanivaló?

1996-ban, amikor véglegesen a d’n’b mellett tettem le a voksomat a sok egyéb tennivalóm mellett, azt biztosan tudtam, hogy az elnevezés kiemelt jelentőséggel bír. A „Hospital” háromdimenziós természete ragadott meg. Ezt a szót mindenki ismeri, és már akkor is úgy gondoltam, hogy a későbbiekben is jól el lehet majd szórakázni vele. Ráadásul a zene az alapvető gyógyír! Mindig is azt akartam, hogy a zenénk gyönyörűséges legyen, hátha ez egy kicsit jobbá teheti a világot. Ebbe a kórházba bármikor bejöhetsz, mi segíteni fogunk neked.

A London Elektricity eredetileg kétfős projekt volt. Mi okozta a legnagyobb nehézséget, amikor egyedül maradtál 2002-ben?

Eleinte minden simán ment. Annyira egyértelmű volt minden. 2011 után viszont bonyolulttá vált: akkor jött ki a Yikes!, és addigra egy relatíve nagy cégként léteztünk. Tizenhárom alkalmazott, tengernyi meló. Volt két évem, amikor egyáltalán nem írtam zenét, csak adminisztráltam és vezettem az üzletet. Rövidesen rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon nem jó nekem, mert a szívemben én mégiscsak zenész és producer vagyok, így hát át kellett alakítanom az egész szervezetet. Úgy tűnik, működőképes lett, remek vezetői gárdám van, akik megértették a hitvallásomat, éppen ezért sikerült elkészítenem az új albumomat. Kurvára nem érdekel se a pénz, se az üzlet, csak a zene! Akkor vagyok a legboldogabb, amikor ezzel foglalkozhatok.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy zenei bábának érzed magadat. Igazán beszédes kép!

(nevet) Igen, kirántani a gyereket!

Én egy nagyon pozitív értelemben vett keresztapának mondanálak inkább. Ebbéli minőségedben hogyan látod a műfaj jövőjét?

Nem tudom, ez eléggé összetett. Fogalmam nincs.

Mi az, ami ennyi év után is előrevisz, ösztökél?

Rendkívül erős késztetésem van arra, hogy a világot szebbé tegyem, és ehhez nekem a zene nyelve adatott meg. Ez az én küldetésem.

Az új albumod címe (Are we there yet? – Odaértünk már?) tulajdonképpen milyen irányba mutat? Merre haladunk?

Te mondd meg nekem! (nevet)

Én nem tudok a te irányodról mesélni, nemde?

Dehogynem!

Számomra egy végcél felé haladást mutat, ami nem várt, nem kéne befejeződnie.

Pontosan. Egy évvel ezelőtt azon törtem a fejem, hogy ki kéne adni egy best of-válogatást az eddigi munkáimból remixekkel, effélékkel. Aztán baromi gyorsan úgy gondoltam, hogy ez egy f.szság. Rettentő sok olyan új ötletem van, amiket még ki kell írnom magamból. Szóval még nem értem el oda.

A mostani albumodhoz tervezel remixelést a srácokkal?

Lehetséges, meglátjuk. Ha találunk valami új utat, akkor igen, de csak akkor. A remixelés tök egyszerű. Ez az album azonban egy merőben új hozzáállást kíván.

Mik a visszajelzések, mennyire szeretik a mostani munkád?

Szerencsére kimondottan jók, ami érdekes. Amikor írtam, úgy döntöttem, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom a táncolhatóságot mint szempontot. Aztán valahogy mégis olyanná vált az egész, de fogalmam nincs, miért. (nevet) Talán mert mindenféle nyomást leráztam, nem tudom. Ha jól megnézem, az előző öt albumom esetén mindig egy vagy két olyan szám volt, ami jól működött a klubokban – ez most nyolc vagy kilenc!

Legendás maximalista vagy, minden albumod esetén van pár szám, amiket kihagytál volna. Most elégedett vagy, tökéletes lett?

(nevet) Maaajdnem! A „Seven Years to Live”-hez készítettem egy másik változatot is, ami a deluxe verzióban szerepel. És basszus, az sokkal jobb, mint az eredeti! Bárcsak az lenne az első változat… Ezt leszámítva boldog vagyok az egésszel, ami nekem egészen elképesztő érzés, hiszen általában maximum két–három számra gondolok vissza jó szívvel. Ez az összeg most viszont jelentősen több!

Van egy szomorú aktualitása is az estnek: Diane Charlemagne elvesztése. Megindító volt, hogy a tető épp akkor nyílt ki, amikor a Dusty Fingers fölcsendült. Mi az első emlék, ami eszedbe jut róla?

(Azonnal párás lesz a szeme. Egy ideig erősen harcol, aztán szabad utat enged a könnyeinek.) Két dolgot érzek. Az első az, hogy rendkívül szerencsés vagyok, hogy a barátja lehettem. A második pedig az, hogy bárcsak itt lehetne! (innentől észrevétlenül jelen időben vagy félmúltban beszél róla) Elképesztő ember, tényleg! Az utóbbi két–három évben már másféle munkája volt: biztonsági őrködött. Senki nem értékelte a tehetségét, a zenéjét, mivel sosem foglalkozott a karrierjével vagy a pénzzel. Ő egy valódi, önazonos ember. Amennyire nem szerette a hírnevet és a vagyont, annyira odáig volt a muzsikáért. Ez tette őt igazán különlegessé. Mind ismerünk olyan vokalistákat, akik sztárrá akarnak válni. Őt ez teljességgel hidegen hagyta. Rendkívül erős nő, és elmondhatatlanul hiányzik.

Tavaly volt egy közös projektetek is vele és S.P.Y-jal. Az utcagyerekek fölkarolása eleve igazán nemes ügy. Van más olyan társadalmi kérdés is, ami mellé szívesen odaállnál?

Ez az egész kezdeményezés príma, a mögöttes alapítvány is. Öröm, hogy a zeném mások javát szolgálja. Viszont ezt nem kezdeményezhetem én, ehhez meg kell keressenek. Ebben az üzletágban azért jócskán vannak olyanok, akik… hogy is mondjam? Egy egész karriert alapoznak arra, hogy alapítványok kapcsán előtérben vannak. Szerintem ez nincs helyén, ez egovezérelt, nem őszinte.

Ha már őszinteség, beszélhetünk a hallásproblémádról is? Többször elmondtad, hogy tinnitusban szenvedsz, emiatt a fél füledre nem is hallasz. Van egy idekapcsolódó dalod is, a Bells In My Head. Miért tartod fontosnak beszélni róla?

Mert meglepően gyakori. Nálam ugyanaz a gond, mint apukámnál, tehát esetünkben ez egy öröklött betegség. Mindketten lényegében süketek vagyunk a bal fülünkre. A munkámból adódóan nálam ez még rosszabb. Tekinthetsz rá gondként is, de szerintem jobb elfogadni, a részeddé tenni. Edzened kell magadat arra, hogy megszeresd ezt a szinte örökké jelen lévő kis hangot.

Kivéve, amikor a színpadon vagy. Akkor nem érzékeled.

Igen, és stúdiózáskor sem. De lefekvéskor szépen előugrik. Ekkor két választásod van. Vagy rohadtul bestresszelsz és kiborulsz, vagy úgy határozol, hogy megszokod és a barátoddá teszed. Azért jobb, ha profi füldugót használtok! Én is szoktam, amikor megérkezem egy buliba, melóhoz kiveszem, aztán vissza.

Mindig is híres voltál arról, hogy csak bakelitről keversz, amivel ma már szinte egyedül vagy. Honnét az elköteleződés?

Be kell valljam, hogy ma nem így tettem. Az utolsó három évben már én voltam az egyetlen a nemzetközi színtéren, aki bakelitről tolta. Tavaly év végén Új-Zélandon léptem föl, két fesztiválon is (Rhythm&Alps és Rhythm&Vines) mindkettő igen nagy a maga nemében. Vittem szépen a kis motyómat, ámde sehol nem működött a felszerelés. USB-n volt nálam backup, kénytelen voltam azt használni. Sajnos rengeteg hely van, ahol hasonló állapotok fogadnak, viszont nem akarom a szettem párhuzamos mp3 plusz vinyl kombóra építeni. Vagy az egyik, vagy a másik. Végül döntenem kellett, irtó nehéz volt. Azért mostanság is visszatérek, például Halloweenkor volt egy ilyen alkalom. Remekül sikerült, kivéve azt, hogy a lemezeim eltűntek…

Mi hiányzik a bakeltimentes bulikból?

Az illat és a kihívás. De egy idő után ez utóbbi már túl nagyra nőtt, teljesíthetetlenné vált. Most már egy teljes generációnyi hangmérnök van, aki nem tudja, nem érti a vinil fizikáját és mechanikáját. Szóval persze, szomorkodom egy kicsit, de vagy megszoksz, vagy megszöksz. Én inkább az előbbit választottam.

Nemrég alakult meg a saját ügynökségetek, a Clinic Talent.  A Blu Mar Tenből megismert Chris vezeti. Miért volt szükség erre?

Nem volt rá szükség. (nevet) Egyrészt vicces dolognak tűnt belevágni, másrészt a mostanában leszerződtetett fiataljainknak (Krakota, Hugh Hardie) nem volt ügynökük. Utóbbiak ugyanis megváltoztak: a menő cégek csakis a nagy nevekkel akarnak foglalkozni. Nem érdekli őket, hogy fölépítsék valakinek a pályafutását. Mi pedig pontosan erre törekszünk: a semmiből létrehozni egy új művészt. Egyelőre ez nekünk is kísérletezés, lövésünk nincs, hogy fog-e működni egyáltalán, de Chris bámulatos, és az egyetlen ember, akiben megbízom ez ügyben. A tapasztalata, a tudása és a rendkívül sötét humora miatt a lehető legalkalmasabb erre a feladatra.

Az elmúlt időszakban volt egy izgalmas együttműködésetek az Enter Shikari nevű rockbandával. Vannak-e még ilyen műfajokon átívelő terveid?

Lehetséges. Ezt mondjuk ők kezdeményezték. Rou, az énekesük a Hospital és a Med School rajongója, és egyszerűen azt mondta a kiadójuknak, hogy tőlünk akar remixeket. Izgis volt, imádtuk a kihívást, és úgy tűnik, az embereknek is bejött. Lehet, hogy folytatódik ez a játék, de az is lehet, hogy nem. Ilyen projektet nem lehet gyakran kezdeni, mert rengeteg idő, energia, adminisztráció és szervezés. Nekünk viszont fontos, mert így elérhetünk egy teljesen különböző piacot is, és ez a másik fél esetében is így van.

Ha már kollab, kivel készítenéd az álommelót, ha bárkit választhatnál?

Több nevet mondok, mert nem tudnék választani: Arvo Pärt, ő egy észt zeneszerző, Robert Plant, Joni Mitchell és Steve Reich.

Tudom, elég nehéz a kérdés, de van kedvenc Hospital albumod?

A Move On (Seba és Paradox).

Ismersz mostani feltörekvő magyar tehetségeket?

Sajnos nem, de nagyon szeretnék! Tíz éve a Future Sound of Budapest, no meg SKC és Chris. SU miatt előtérben voltatok. Most viszont nem látom az újabb hullámot.

Visszatérve a jelenbe: mi az év zenéje szerinted?

The View.

Mi az a három dolog, amire a legbüszkébb vagy?

A családomra, mert sosem hittem volna, hogy képes volnék ilyen csodás srácokat fölnevelni. A kiadómra, mert a világ legnagyobb és legjobb d’n’b kiadójává vált. És saját magamra is, mert rengeteg ember befutása és gyönyörű zenék fűződnek a nevemhez — és mindeközben még meg is fizettek mindezért. (közben belép Dynamite)

Ma van az egyik kisfiad szülinapja.

Igen, Chairman (elnök) ma lett kilencéves.

Bár köztudottan nagyon gondosan őrzöd a magánéletedet, azért egy-két apró titkot megosztanál velünk?

Az idősebb fiam tavaly mc-zett nekem. Előre megkérdezte tőlem, hogy szabad-e neki, mire kérdeztem, hogy mit akar mondani. Kérdőn nézett rám, és nekem szegezte, hogy a „Somebody, anybody make some noise” elég lesz-e. (rápillant Dynára, aki mosolyogva nemet int)

Dynamite: Ne engem kérdezzetek, ötletem nincs!

Tony: Én mondtam neki, hogy persze, menni fog az. Nagyon jó ritmusérzéke van, szóval egy széken állva fogta a mikrofont, és skandálta ezt a mondatot, ami persze óriási sikert aratott. Aztán eltűnt a backstage-ben, játszani ment a tesójával. Húsz perc múlva ismét előállt, hogy „Papa, és akkor mi lenne, ha most mást mondanék? «I say Glaston, you say bury – Glastonbury, Glastonbury!»” Mondtam, hogyha odafigyel az időzítésre, akkor rendben lesz – valóban, mindenki megőrült. (nevet) Ő ilyen: egy picit jelen van, aztán visszavonul. Viszont az, hogy ezeket meglépte, jelentősen építették az önbizalmát. Bárhová is jut az életében, tudni fogja, hogy akár sok ezer ember elé is képes kiállni.

És mi a helyzet a másik fiaddal, akit Secretary Generalként (főtitkár) emlegetsz?

Ő hatéves, és borzalmasan zsivány. Egy igazi sármőr, mindenki azonnal az ujja köré csavar. Mindketten érdeklődnek a zene iránt, tanulnak zongorázni. Van egy dobszerkónk is otthon, azon is gyakorolnak, ha van kedvük.

Mit üzensz a magyar rajongóidnak?

Mindig ez a legnehezebb kérdés. Maradjatok őszinték és értsétek meg a d’n’b lényegét, mert ez egy állandó dolog. Régóta megy, és még sokáig fog is. Nem a divat része, ez egy underground műfaj.

Köszönjük. : )

Share.

About Author

Leave A Reply