Talán még középiskolás voltam, amikor az járta, hogy a szerda csak egy szerda. Sok víz folyt le azóta a Temzén, az iménti állítás is rég aktualitásást vesztette. De múlt nyáron biztos. A trafóban ezen a napon vette kezdetét ugyan is a hétvége a két underground félisten celebrálásával. Épp kiforrta volna magát a dolog, amikor ki tudja miért, de valaki azt akarta, hogy a szerda visszanyerje régi státuszát. Néhány hete azonban csütörtökönként ismét lehet karikás szemekkel iskolába, vagy dolgozni menni. A helyszín ezentúl az Ó utcai ex-Saigon, a többi a régi.

Tipikus föld alatti szórakozóhely, szétszabdalt tér, szűkös táncterem, friss levegőhöz csak a füstszűrőn keresztül lehet hozzájutni, dohányzik is mindenki rendesen. Éjfél előtt nem sokkal csak néhányan lézengenek, a hangfalakból laza ütemek szolgálják a bemelegíteni vágyókat. Jó fél óra múlva fordul a kocka: a ruhatár megközelíthetetlen, szubbasszusok kéredzkednek be a koponyán belülre, a hely telítettsége egyenes arányban növekszik a hangulat fokozódásával. Nu skoolból d&b-be vált az ideális házaspárok összeszokottságát símán lepipáló páros, a több száz fős massza egy emberként visítva hálál meg minden trükköt és a negyven hertzes álomhatárt megközelítő frekvenciát. A hangosításnak is illene már felnőni végre a feladathoz, de törődjünk inkább Mango jobb és bal kezével; így, külön-külön, egyszerre a kettő ugyan is követhetetlen. Amikor egy mikrofon végén megjelenik Pablo (aki egy doboz Merci csokival biztosítja az energia-utánpótlást), a közönség már extatikus állapotba(n) hergeli a két DJ-t, akikről talán már minden leíródott, amit le lehetett és kellett írni. Nagyjából olyan az ő helyzetük, mint a Backham-York párosé; mindenki tudja, hogy mit fognak csinálni, és mégis mindenki benyalja aztán. Cadik elhúz a szélen, utánozhatatlan beadás, persze hogy Apu tanári módon fejezi be,- a szerepek nyugodtan felcserélhetők.

A legnagyobbakat jellemző váratlan megoldások is benne vannak a pakliban, jelen esetben két Sugar Hill Gang opus, ha lenne levegő, fel lehetne szusszanni picit, de nem lehet, gyilkos iramban robogunk tovább, az egyhelyben teljesített második maratoni után le kell üljek, egy hangfalon szorítok helyet magamnak, itt nyomom tovább, akaratlanul karmester szerepbe kényszerülve.

Teljesítőképességem határait feszítgetem, meglepődöm az eredményen, meg is lesz a böjtje, egy csúnya flash, a mai volt az utolsó vacsorám, de nem, csak egy robbanófej készül betölteni szerepét agytájékon, para, egy barna zacskóval próbálom lefojtani, kész, nem megy, filmszakadás, egy srác ment meg, egy mikrofont kér szülinapjára, Pablo, Mango, utána ő jön, egy amerikai turista vérszemet és szintén egy mikrofont kap, erre a tömeg sokkot, freestyle parádé, a hatás leírhatatlan, mindenki torkaszakadtából ordít, de tényleg. Eszembe jut, hogy még egy jeges teát sem ittam, pótlom, megint, három óra múlt, lassan felmutatom magamnak a piros lapot, pedig nagyon úgy néz ki, hogy innen ma senki nem tágít. Csak a tudatát. És a múlt héten állítólag jobb volt. Hihetetlen.

Köszönöm neked sors kifürkészhetetlen kegye, hogy elvezettél ide ma, köszönöm többek nevében a szőke tüneménynek, hogy otthon felejtette felsőjének hátulját és egy másiknak, hogy az oldalát is, köszönjük a DJ-knek, hogy ma is úgy gondolták, hogy a BL döntőt játszák, és köszönöm neked, Uram, hogy ma is fogyhattam vagy három kilót. A jövő héten újra megpróbáljuk!