Squarepusher Ahex Twin jó barátja, s ez szinte automatikusan jelenti azt, hogy a kortárs zene egyik legeredetibb figurája. Csak huszonharmadik évében jár, de máris több albumot és maxit tud maga mögött. Korábban a hetvenes évek jazz-ével, jazz-rockjával "felerősített" d'n'b-t gyártott. Nagyon vadat, nagyon csapongót, kiszámíthatatlant, rengeteg improvizációval, de mégis rá lehetett húzni a d'n'b címkét. Ennek ezentúl vége, ugyanis az új albumot elég nehéz bárhova is besorolni. Pedig melankolikus, a korábbiaknál visszafogottabb (némi hip hop hatású) freejazznek indul. Ez tart három számig. Persze a jazz-betétek később is visszaköszönnek, csak sokkal bonyolultabb, összetettebb zenei "szövegkörnyezetbe" ágyazva. Például aláfestést adva a Pierre Henry féle konkrét zenéknek, melyek a negyedik és nyolcadik szám közti részt alkotják. (A konkrét zene "legrettenetesebb" darabja a kb. órányi Henry-munka, melyben - ki tudja hányszor - egy ajtót nyitnak ki és csuknak be.) De hallhatunk katasztrófafilmekre, űrbéli tájakra emlékeztető effektusokat, nagyon fura és félelmetes zajokat. Szétesik a harmónia, ez már megint a káosz. A központi darab a feltűnően hosszú (majdnem hat perces) My Sound: a többinél visszafogottabb, időnként triphop és ambient, máskor (intelligens) techno (nem csoda, hiszen Sheffieldben vagyunk). Monoton dallamok, gépiesen és nagyon lassan ismétlődő ütemek, mégis gyönyörű. A maradék hét szám (negyvenkilenc percben összesen tizenöt) káoszba fulladó jazz, merthogy jazzesebbek, mint az előző rész. És tökéletesek, úgy ahogy vannak. A záró Approachot emelném még ki: belassított dark ambient, miközben a mélységet alig hallható, de annál fenyegetőbb hangok uralják. Fura egy album. Sarlatánságnak is tűnhet, pedig nem az. Szerintem újabb remekmű született. Talán csak a d'n'b szerelmesek csalódnak majd.

Kömlődi Ferenc 98.11.