"A squarepusher szót egy régi szinonimaszótárban találtam. Először még a XV. században használták, valami olyasmit jelentett, hogy íjpuskás, mint Robin Hood. És miért éppen Squarepusher? Mert jól hangzott..."

E monológ a huszonnégy éves, torzonborz szakállú, az Észak-Londonhoz közeli kis faluból, Chelmsfordból indult Tom Jenkinson egyik nyilatkozatából származik. Dzsessz és elektronikus tánczene: pályafutását e két (látszatra) eltérő világ határozza meg. "Nem tudom, melyik áll közelebb hozzám" - így ő. "A kilencvenes évek elején közelről szemléltem a techno és a hardcore-breakbeat szcéna fejlődését. Ezzel párhuzamosan - basszistaként - több dzsessz-funk formációban játszottam. Számaim e hatások természetes fúzióját adják." A pontosság kedvéért: tizenkét évesen, egy deathmetal csapatban kezdte...

Aztán megismerkedett Richard D. James alias Aphex Twinnel, s rögvest leszerződött a kísérleti géniusz Rephlex címkéjéhez. Fura találkozás volt... "Egy koszos észak-londoni pubban történt" - emlékszik Jenkinson. "Ment a jungle, közben én basszusgitáron improvizáltam. Fogalmam sincs mit kerestem ott, arról meg pláne nem, hogy Richard mi a fenét csinált arrafelé. Na mindegy, lényeg, hogy miután befejeztem, odajött hozzám, és egy esetleges albumról beszélgettünk. Odaadtam neki egy csomó kazettára rögzített munkámat, ő pedig kiválogatta a legjobbakat."

És ezek a számok képezik Tom első albumát, a (megelőző három év opusaiból szemezgető) '96-os Feed Me Weird Things-et. Elektronikus káosz, free-dzsessz alapokra helyezett breakbeat, szabálytalan drum 'n' bass - harsongta a szaksajtó. Igazuk van: Squarepusher muzsikája Art Blakey-t és Stanley Clarke-et ugyanúgy az eszünkbe juttatja, mint mondjuk az Autechre-t, vagy (ha már drum 'n' bass, akkor) Photeket. Valamint önmagát, merthogy hatások ide, hatások oda, számai nagyon jellegzetesek - és összetéveszthetetlenül egyéniek.

Munkamódszeréről a következőket vallja: "Ha nincsenek konkrét ötleteim, hagyom, hogy az inspiráció és a gépek vezessenek. Később úgyis összeáll magától az egész. A káosz az elmúlt évek felettéb unalmas zenéi elleni reakció. Úgy tűnik, az elektronikában semmi sem történik, minden mozdulatlan, s ez a mozdulatlanság kifejezetten idegesít. Ezért keresem - kellő mennyiségű káoszelem beadagolásával - a másik végletet, a színtiszta őrületet."
A káoszteremtésben természetesen a free-dzsessz múlt (és jelen) is segít: "Basszusjátékom elég jellegzetes. Mindig a hangszer adta lehetőségek és korlátok áthágására törekszem. Nem elégítenek ki a szimpla basszusvonalak; harmonikus zajokat, melódiákat, ütemeket akarok kihozni belőlük. Innen csak egy lépés az elektronika... A basszus eredeti rendeltetése, hogy a zenekar számára lehetővé tegye a ritmus-tartást. A dallamvilágnak viszont a billentyűs hangszerek adnak formát. Ugyanezeket a hangszereket azonban fordított szerepekben is alkalmazhatjuk. Kezdetben például egy SH-101-en dolgoztam, azzal alakítottam ki ütemeket, jelenleg pedig egy ritmusdoboz a fő-szekvenszerem!"
Valódi autodidakta, s noha zenekari múlttal rendelkezik, általában ő az egyszemélyes zenekar... "Az egyik sávra a szintetizátorok mentek, a másikra a ritmus-elemek, a harmadikra másfajta billentyűsök, és így tovább" - nyilatkozta '97-ben. "Két magnót használtam: az egyikre a különböző sávokon rögzített részeket, a másikra az élő bassusokat vettem fel. A számok rétegről rétegre alakultak ki. Ez elég kezdetlegesnek tűnik, de tulajdonképpen ma is így dolgozom, leszámítva azt, hogy technikailag képzettebb vagyok, na meg több gép is áll a rendelkezésemre."

A '97-es a nagy áttörést és a világhírt meghozó album, a Warp-kiadású Hard Normal Daddy. "A free-dzsessz-funk-elektronika vad zsenije a sheffieldi zenékre jellemző agyhullámokat aerobic breakbeatekkel és a drum 'n' bass szabályok rendszeres semmibevételével vegyíti" - lelkendezett az egyik kritikus.
A nyitó Cooper's World - eksztatikusabb kivitelben - a hetvenes évek legendás dzsessz-rock csapatát, a Weather Reportot idézi. A rendkívül felpörgetett Peep Street pedig Richard D. James-t: kedves melódiák, majdnem lírai betétetk, de csak azért, hogy a rájuk rétegződő disszonáns (s néha fülsértő) hangok széttörjék e látszat-harmóniát. Régebben e számot, Jenkinson többi munkájához hasonlóan, formabontó drum 'n' bassnek cimkéztem. Tévedtem: rokon zene, de mégis teljesen más, bonyolultabb és anarchikusabb világ...
A Rustic Raver telitalálat: viszonylag "csupasznak" indul - minimál eszköztárral, kaotikus ütősökkel és basszusokkal nyit, hogy aztán egyre több elem (torzított gitár, szintetizátorok és még némi "bugyborékolás" is) száguldjon velünk.
Rövid, egypercnyi intermezzo következik: a ridegen csengő effektusokra és dobokra épülő Anirog D9. Aztán a felettébb kísérleti hangzású (melyik Squarepusher-szám nem az?) Chin Hippy: a kalapálás (vagy géppuska-dörejek?) és a felismerhetetlenre torzított emberi hangok rendesen szétcsapják az agyat. Ám mégis van rendszer a káoszban...
A Papalon 8 valamivel líraibb, és már megint a hetvenes évekről nosztalgiázunk. Kevésbé merengő, de még mindig "belassult" - és dzsesszes - az EZ Boogie. Belassult, de azért lüktet épp eléggé!
A Fat Controller viszont hamisitatlanul a közelgő ezredforduló: a fémes, ipari hangokat robot-zajok és beazonosíthatatlan ütősök bonyolítják. Nagyon vad, nagyon világvégi - de táncolható... Hasonló a Vic Acid is, csak valamivel több benne a dzsessz. (Már megint!) A Malepille Part 13 nosztalgikus, visszhangoktól csengő-csilingelő, jellegzetes WARP- elektronikának (Black Dog / Plaid, Seefeel, B12, stb.) indul. Egyszerre könnyed és feszes - és komor. Később nagyon felpörög , majd leáll, aztán újra felpörög, és újra leáll. Szokatlan, de még dallamos is. Szép, főként ha a szépség fogalmának meghatározására nem a hagyományos (tehát ma már kellően közhelyes) tételeket böfögjük vissza... Hasonló (plusz nagyon erős dzsessz-rock jelenlét) a Rats and Qs is.
Az albumot az Aphex Twin féle szintetikus alapokra rakott, játékos, de sötét breakbeat-szonáta, a Rebu zárja.

Szintén a WARP-nál (és szintén '97-ben) jelent meg a '95 és '97 közötti (kiadatlan számokat is) tartalmazó Burningn'n Tree. A fekete fehér borító sötétszürke tónusokat uralta , "súlyos" ipari táj. Valahol a senkiföldjén járunk: vasúti sínek futnak egymásba, váltók és fémcsíkok szolarizált labirintusában gyönyörködünk. Bekomorodik a hangulat, bekomorodik a zene. Anti easy listening szól...
Az album három részre osztható: az első kettő a Spymania Recordings égisze alatt született '95-ös, illetve '96-os, míg a harmadik a már WARP-címkéjű '97-es "dalokat" tartalmazza. Na persze nem így, szépen sorban, sőt a számoknak címük sincs...
A negyedik nem túl bonyolult, de elég fülsértő. Dobpergés, morcos férfihang, basszuszaj, törések és kiállások: nagyjából ezek az elemek variálódnak.
A hatodik már teljesebb, és időnként úgy szól, mint egy filmzene. Fura, mert szinte csak ütősökből és basszusokból áll össze.
A nyolcadik lassabb, dzsesszesebb. Pedig ezen az albumon aztán végképp nem a dzsesszé a főszerep! A "dobszólók" valódinak tünnek, a felépítés hagyományosabb, kevesebb a törés... (Viszont az elején a basszusok olyan hamisan szólnak, hogy a hátunkon is feláll a szőr!)
A tizedik érdekes ellenpontozásra épül: elszálló, ambientes (és minimalista) melódiák és szokatlan ütősök feleselnek egymásnak. Jenkinson meditál...
A '96-os darabok sorát az egyes számú track nyitja. Felejthető dzsessz-rock drum 'n' bass elegy...
A harmadik a megszokottnál is bizarabb szám. Mintha nem egy, hanem több szám lenne, a végén annyira másként szól minden. A kezdet ambient és jungle keverék, de nem ambient-jungle! (Még akkor sem, ha '96-ban az utóbbi nagy népszerűségnek örvendett. És különben is: Squarepusher nem a népszerűséget hajszolja.) Aztán minimalizálódnak az ütemek - ez már majdnem a Csend, a Nagy Üresség. Szétszedett, ízekre bontott motívumok... Közben újabb és újabb témák bontakoznak ki. Különös, de ritkán érzem a filozofikus mélységeket, s ha nem érzem, akkor nem is akarom a számokba magyarázni őket. Ha Squarepusher "mondanivalójáról", "üzenetéről" faggatnának, bizony azt válaszolnám, hogy fogalmam sincs róla, vagy egyszerűen nincs. Viszont a Mának - minden kommentárt nélkülözve - tökéletes, már-már klinikai látleletét adja. Számai talán ezért hatnak annyira, ezért váltanak ki olyan ellentétes (imádom - ki nem állhatom) reakciókat.
A hetedik ambient-dzsessz, sejtelmes ütősökkel. A tizennegyedik űrszerű minimalizmus, rengeteg vágással és némi dubbal. Ez is filmszerű, de a filmet magának Jenkinsonnak kellene megrendeznie. Finom effektusok, visszhangok, emberi hangok ((why? (miért?) - halljuk többször))... Nincsenek ütemfutamok, nincsenek ívelő melódiák, csak tört idomok. Vágás, vágás, vágás. Végtelen(ített) muzsika: valójában se kezdete, se vége - bármikor beindulhatna, bármikor befejeződhetne. Spirális ismétlődések. A világegyetem felfoghatatlan teljessége. És alighanem ez az egyik legzseniálisabb Squarepusher-mű!
A tizenkettedik a már megszokott ellenpontozásra épül: izgalmas, de nem annyira formabontó...
A három '97-ben készült rövid szám a korábbiaknál lényegesen dzsesszesebb. A második ambient-breakbeat, vagy valami hasonló. Az ötödik egyes részletei pedig még A-kategóriás horrorfilmekben is megállnák a helyüket... A kilencedikre meg fogjuk rá, hogy drum 'n' bass. Drum 'n' bass?

Két EP - a Port Rhombus (1996) és a Vic Acid (1997) - után '97 végén megjelent egy harmadik is, a (számomra felülmúlhatatlan) harminc perces őrület, a Big Loada.
Journey to Redham (7 am Mix): az érthetetlen embergép-beszédre szigorúan ismétlődő ütősök, meg szinti- és gitárminták épülnek. Felpörgés, lelassulás. Megint egy szinti sípol. Dallamok: nosztalgikusak és szépek, Aphex Twin módra. Szétrombolásuk: lásd (szintén) Aphex Twin. Csattognak az ütősök, dinamóként búg fel a basszus. Ugyanaz a basszus variálódik. Hogy hányszor? Kár számolni... A két világ egymásnak feszül, de győz a melódia. Örömzene szól.
Full Rinse: ezúttal Twin Tub, egy MC is közreműködik. Jungle-breakbeatekre nyomja a szöveget. De nem sokáig. S hogy mit? Csak foszlányok érthetők. Noha az alapsebesség is tekintélyes, a ritmusok a csillagos égig dübörögnek. Majd hirtelen leáll az egész, és csillagtalan éjbe kívánkozó lidércmuzsika csendül fel. (Mindez két és fél percben!)
Massif (Stay Strong): csendes, téli kezdés - zongora- effektusokra szintik és ütősök feleselnek. Kiszámíthatatlan ívek, előre nem látható törések. Időnként fülsértő káosz, máskor éteri szépség. A hangok extázisa.
Come On My Selector: talán ez is drum 'n' bass, de cafatokra marcangolva. A begyorsulások és a lelassulások ezúttal semmiféle rendszert nem követnek. A kiállások anarchikusak, és mindig akkor jönnek, amikor a legkevésbé várjuk. Még egy ütőskarnevál - mínusz melódiák. A számból közel nyolc perces klip is készült. Rendezője Chris Cunningham, a "techno-videók" nagy újítója. Ő jegyzi - többek között - az Autechre Second Bad Vilbel-jét (1996), a Come to Daddyt (1997) és a Windowlickert (1999) az Aphex Twintől, valamint Madonna Frozen-jét (1998) is.
A színhely egy oszakai elmegyógyintézet gyermekosztálya. Az első három percben zene sincs, csak szokatlan és ijesztő zajok. A dagadt őrük a televízióra révednek. Véletlenül egy Squarepusher interjú megy, fekete fehérben. Egyébként mindenhol kamerák, mindenki mindenkit figyel. Fura alak tűnik fel: egy kutyafejű kislány. És tényleg az, merthogy a mókás négylábút a fejére ültette. Ők ketten hülyét csinálnak mindenkiből. Az ápolók agyát computerizálva mossák szét, másokat karatemozdulatokkal küldenek padlóra. Persze közben már zene is szól, mit szól, száguld. Félelmetes dinamika, telitalálat vágások. A hang és a kép tökéletes (és pontos) egymásra rímelése zsenit sejtet! (Vajon hova szárnyal az Aphex Twin rajongónak indult Cunningham karrierje?)
The Bodybuilder (Dressing Gown Mix): a hangok édesen csengenek, kettéhasad az agy, nincs irgalom. Ülünk a tévé előtt: végtelenbe nyúló adáshibát csodálunk.
Tequila Fish: maró gúny, cinikus mosoly. Már megint némi dzsessz-rock, de csak másodpercekig és valahonnan a távolból. Lassú (ha az előzményekhez hasonlítjuk), sőt még ünnepélyes is...
Jacques Mal Chance (Il n'a pas de chance): francia cím, egy perces klimpírozás, szándékosan hamis (és természetesen torz) hangokkal. Balszerencse Jakab(nak nincs szerencséje) - így hangzik a ferdítés, és mi is boldogtalanok vagyunk: a harminc perc mintha háromba sűrűsödött volna.

'98 végi a tizenöt gyöngyszemből álló Music Is Rotted One Note. Kritikus vélemények szerint ez az album Squarepusher "válogatott ambient munkái". (Emlékeztetőül: Richard D. James '92-ben és '95-ben is kiadott egy-egy Selected Ambient Works-öt.)
Csapongást, agydöngölést, végtelenbe rohanó bpm-eket ezúttal kár keresnünk. A drum 'n' bass jegyek is eltünedeztek. Helyettük absztrakt hip hop utalások, némi trip hop, ambient, és csendes - időnként Miles Davist idéző - dzsessz, de nem a rockosabb fajtából. Letisztult, révedező munkák. Lassú hömpölygésbe vegyül a káosz. Mert a káosz mindenütt jelen van, nem kell ahhoz harsány kiborulás, csatatéri végvonaglás. Csendben, komótosan is megőrülhetünk... S a Music Is Rotted One One talán ezért nem tetszik sokaknak. A kakofón dübörgés még értelmezhető. A rákövetkező csend annál kevésbé. És riasztóbb is...
A kezdet, az első három szám kellemes, hip hop ihletésű free-dzsessz. (Persze - s ez Jenkinson összmunkásságára is áll - bánjunk csínján a stílusokkal: az ennyire összetett, s ennyire formabontó muzsikákat körülírhatjuk ugyan, közelíthetjük is valamihez, valójában azonban egyetlen kategóriába sem sorolhatók!)
A negyediktől a nyolcadik számig tartó második rész kísérletibb, kaotikusabb és - fura, de - letisztultabb is.
Az utolsó hét felvételben visszaköszönnek a dzsessz-elemek. A záró Last Approach belassított, sötét tónusokban bővelkedő ambient. A háttérben alig hallható, de annál fenyegetőbb hangok kísértenek.

'99 március elején egy újabb EP jelent meg, a harmicegynéhány perces Budakhan Mindphone. Kevesebb a hangminta, több az élő ütős. Nemcsak ambient és trip hop témák csendülnek fel, de egyre több a dub-elem, s egyre furcsábbak a breakbeatek is... A hét számos bódulat Jenkinson legkiérleltebb (mini)albuma - számos kritikus az Aphex Twin Selected Ambient Works-éhez hasonlította... Új távlatok nyílnak.